Rendszerváltás és az MTI

	Tulajdonosok a magyar gazdaságban
München, 1989. január 4. (SZER, Mérlegen) - Amikor a hatalom Magyarországon a piacgazdaság kialakításával kísérletezik - mert a kudarcok sorozata és a nyomukban fellépő válság erre kényszeríti - nem kerülheti meg az igazi, alapvető problémát. A piac létrejöttéhez a tulajdonviszonyokat kell gyökeresen megváltoztatni. Minden normálisan működő piac alapfeltétele a tulajdon széleskörű pluralizmusa, azaz a különböző tulajdonosok sokasága, amely az ország erőforrásait birtokolja és működteti. Most arra van szükség, hogy egy hatalmi csoport visszaadja a társadalomnak az ország gazdasági erőforrásait, amelyeket 40 évvel ezelőtt erőszakkal kisajátított. Ez a csoport, mármint a csoport reformista része, már eljutott odáig, hogy úgymond a tulajdonviszonyok átalakítását napirendre tűzte. De politikai hatalmát féltve még mindig fél megoldásokkal próbálkozik. Hallgassák meg Vadász Jánost: - A létező szocializmus úgymond legalapvetőbb vívmánya - ezt harsogta a hatalom négy évtizedig - a termelőeszközök zömének társadalmi tulajdona. A létrehozott hatalmi modell pedig azon a feltételezésen nyugodott, hogy az állami tulajdon egyúttal magától értetődően társadalmi tulajdonnak felel meg. Ez az alaptézis elméletileg is tarthatatlan volt kezdettől fogva. Hiszen a tulajdon konkrét tulajdonosokhoz kötődő konkrét kategória. A társadalmi tulajdon önellentmondás, legalábbis ha szó szerint vesszük. A társadalom nem konkrét jogi személy, aki bármilyen tulajdonosi funkciót gyakorolhat. Az viszont nagyon is fontos, hogy egy ország erőforrásai, tőkéi milyen arányban, méretekben, mondhatni milyen demokratikusan oszlanak meg, egymástól elkülönült, konkrét tulajdonosok között. Vagyis minél több konkrét tulajdonos dönt az erőforrásokról, annál indokoltabb demokratikus, az egész társadalmat átszövő tulajdonviszonyokra, és így átvitt értelemben a társadalmi tulajdon érvényesülésére hivatkozni. A piacgazdaság az a képlet, amely ezt az utóbbi állapotot leginkább megközelíti. A piacnak nem is alapfeltétele, hogy elkülönült tulajdonosok sokasága jöjjön létre. Minden tulajdonos egyrészt szuverén a döntéseiben, rendelkezési jogaiban, hiszen ezért minősül tulajdonosnak, másrészt alkalmazkodni kénytelen a többiekhez. Ezt a két ellentmondó követelményt csak egy személytelen mechanizmus, a piacképes összhangba hozni. A piac megléte persze önmagában még nem garantálja, hogy a társadalom egésze rendelkezik a gazdasági erőforrásokkal. A XIX. századi kapitalizmusban az erőforrások zöme néhány ezer nagyiparos kezében összpontosult, de azért ez is sokkal társadalmibbnak bizonyult, mint a létező szocializmus gyakorlata, amikor néhány tucat, legjobb esetben néhány száz ember gyakorolja a tulajdonosi jogokat. És itt nemcsak a számokról van szó, hanem arról is, hogy annak a néhány ezer kapitalistának egymáshoz, azaz a piachoz kellett alkalmazkodnia, valamennyi hatékony tevékenységre kényszerült, tehát ilyen értelemben általános társadalmi érdekeket szolgált. Napjainkban pedig összehasonlíthatatlanul szélesebb a piacgazdaságokban működő tulajdonosok köre. És természetesen nemcsak a vállalkozókat öleli fel, hanem részvények, kötvények, értékpapírok vásárlásán keresztül a keresők tekintélyes részét is. Itt sem beszélhetünk arról, ami abszurdum, hogy a társadalmi tulajdon szó szerint is teljes mértékben érvényesül. De azt joggal lehet mondani, hogy a tulajdonosok sokasága társadalmi méretű és működésük a társadalom alapvető érdekeinek megfelel. Visszatérve a létező szocializmusra. Az elmúlt négy évtized gyakorlatában is bebizonyosodott, hogy mit jelent a társadalmi tulajdon elvont fogalmának a konkrét állami tulajdonnal való azonosítása. Egyszerűen az történt, hogy az ország erőforrásai feletti tulajdonosi jogokat egy nevetségesen szűk csoport, végső soron a párt Politikai Bizottságának 10-12 tagja, legjobb esetben néhány száz ember gyakorolta, azzal az indokolással, hogy egyedül ez a csoport képes megvalósítani azt az optimális, tudományos igényű fejlődést, amely az egész társadalom érdekeit szolgálja. Így próbálták társadalmi jellegűnek feltüntetni egy szűk embercsoport tulajdonosi jogainak érvényesítését az egész ország erőforrásai fölött. A gyakorlat bebizonyította, hogy sem közvetlen módszerrel - lásd 20 évig tartó parancsuralmi gazdálkodás során - sem közvetett módszerrel - lásd további 20 év reformmechanizmus - nem váltható be ez az ígéret. Az derült ki, hogy ez a csoport nem, hogy optimálisan, de még elemileg elfogadhatóan sem képes tulajdonosként működni, hogy működése nemcsak kizárja a társadalmat a tulajdonosi jogok gyakorlásából, hanem ellentétes is a társadalom érdekeivel. Ennek a tanulságnak a végső betetőzése a jelenlegi gazdasági válság, amelynek a társadalom viseli a terheit. De egyúttal politikai válság is, mert a hatalmi csoport önbizalma végre és indokoltan elenyészik. Ezeknek az embereknek jelentős része már attól fél, hogy tulajdonosi funkcióik további gyakorlása még súlyosabb bonyodalmakhoz vezet, amit nagyobb politikai kockázatnak tekintenek, mint a változásokkal való kísérletezés rizikóját. Ezek az emberek már többé-kevésbé tudják, hogy a társadalom egyéni és csoportos vállalkozói náluk sokkal eredményesebben tudnák a tulajdonosi jogokat gyakorolni, és így az országot a válságból kivezetni. Hajlandóak tehát valódi engedményeket tenni, de egyúttal riadoznak is a valódi engedmények következményeitől. Valódi engedménynek tehát mindig azt a lépést tekintik, amely az ő szemükben gazdaságilag már hatásos lehet, de még lényegesen nem gyengíti tulajdonosi szerepüket, azaz hatalmukat. Más szóval keserves, évekkel ezelőtt megindult és tavaly érezhetően felgyorsult folyamatról van szó, amelyet elősegít a gazdasági krízis szorítása, gátol a hatalomféltés szempontja, és amely ellentéteket vált ki a hatalmi csoporton belül. Hat-hét évvel ezelőtt még a kisvállalkozások új formájának engedélyezését tekintették jelentős lépésnek, később a vegyes vállalkozások szorgalmazásával próbálták összeegyeztetni gazdasági reményeiket és hatalmi aggodalmaikat, majd a tulajdonosi funkcióknak a vállalati tanácsokra való átruházásával kísérleteztek. Hatalmi félelmeiket minden alkalommal megbuktatták. De természetesen azon az áron, hogy gazdasági reményeik nem teljesültek. Az új kisvállalkozások kezdettől fogva kiszolgáltatott helyzetben voltak, függtek az államhatalomtól. A vegyes vállalatok csak nagyon szerény mértékben keltették fel a külföldi tőke érdeklődését és így pozitív hatásuk is nagyon korlátozott maradt. Ami pedig a vállalati tanácsokat illeti: hamarosan kiderült, hogy nem kivannak tulajdonosként fellépni, ami nem volt meglepő. Hiszen a tanácsok tagjai nem viselik a felelősséget döntéseikért, és azok esetleges anyagi előnyeit sem élvezhetik. Ezekre a sikertelen kísérletezésekre tette fel a koronát 1987. őszén az úgynevezett vállalati vagyonjegyek kibocsátásról szóló rendelet. Ennek értelmében a vagyonjegyeket csak az illető vállalat dolgozói vásárolhatják meg, amelyek után osztalékot kaphatnak, de a vagyonjegyeket nem adhatják el, sőt munkaviszonyuk megszűnésekor a vállalat köteles tőlük a jegyeket visszavásárolni. Ez a szánalmas próbálkozás a részvénykibocsátás pótléka kívánt lenni, de a felsorolt kikötések eleve garantálták, hogy a vagyonjegyek birtokosa semmiképpen sem érezheti magát tulajdonosnak. Mint előrelátható volt, a kísérlet teljes érdektelenségbe fulladt. Az első komoly előrelépés ebben a vonatkozásban tavaly következett be, illetve idén január 1-jén lépett életbe. Az Országgyűlés által tavaly ősszel jóváhagyott társasági törvényről van szó. Mitől függ, hogy ennek nyomán létrejön-e Magyarországon a szuverén tulajdonosok sokasága? Erre keresem a választ mához egy hétre. +++ 1989. január 4., szerda
Vissza » A hírhez kapcsolódik »