|
|
|
|
Líbiai vegyi fegyverek
|
(Istvánfi József) München, 1989. január 3. (SZER) - Shultz amerikai külügyminiszter tavaly ősszel ismertette Kohl nyugatnémet kancellárral az amerikai felderítő szolgálatnak azt a gyanúját, hogy Líbiában olyan vegyi üzem van épülőben, amelyről gyanítható, hogy vegyi fegyverek gyártására akarják felhasználni. Az amerikai külügyminiszter tudatta a kancellárral azt is, hogy bizonyos nyugatnémet vállalatok részt vesznek a líbiai üzem berendezésében. Kohl kancellár nyomban vizsgálatot rendelt el és ennek eredményéről számolt be tegnap a kormányszóvivő Bonnban. A Vámőrség és a Pénzügyminisztérium szakértői elsősorban arra kerestek bizonyítékot, hogy megsértette-e a nyugatnémet üzem a kiviteli szabályokat. Ilyen bizonyítékot azonban nem találtak és ennek hiányában nem lehet eljárást indítani. Az ügy a vegyi fegyverekkel kapcsolatos két sarkalatos problémára hívja fel a figyelmet. Az egyik probléma a vegyi fegyverek használatát tiltó, 1925-ben kötött Genfi Egyezmény nagy hiányossága, nevezetesen az, hogy a fegyverek felhasználását tiltja, a raktározást és a gyártást viszont nem. Ezen a hiányosságon próbálnak most segíteni egy új, átfogó nemzetközi egyezmény kidolgozásával, és ezt elsősorban Washington szorgalmazza. A másik probléma röviden úgy fogalmazható meg, hogy a vegyi fegyverek a szegény országok atombombái. Ez a mondás utal arra, hogy a gyártásuk viszonylag olcsó és egyszerű és - ami a legtöbb problémát okozza - rendkívül nehezen ellenőrizhető. Líbia esetében például egyáltalában nem, mert Kadhafi rendszere nem engedi be az ellenőröket. Éppen ez erősítette meg az amerikai gyanút, azon kívül, hogy a gyártelep körül a líbiaiak légvédelmi rakétaütegeket helyeztek el. Ők egyébként azt állítják, hogy gyógyszergyárról van szó. A vegyi fegyverek az első világháború óta ismeretesek. A német hadsereg első ízben 1915-ben az ipperni ütközetben vetette be a mustárgázt, amelyet azóta ipperni gáznak is neveznek. A vegyi fegyvereket a két világháború között is a német ipar tökéletesített, de a második világháborúban nem került sor bevetésükre. A második világháború után a német készletek jó része szovjet kézre került és a Szovjetunió a háborút követő években jelentős ipart is kiépített és ma tetemes készletekkel rendelkezik. Ennek a létezését elismerte, ha nem is abban a nagyságrendben, amelyet amerikai részről gyanítanak. Az amerikai készlet jóval kisebb, de modernebb. Az említett két országon kívül eddig egyetlen más ország sem hajlandó elismerni, hogy vannak vegyi fegyvereik. Utoljára Irak vetette be ezeket a fegyvereket Irán ellen. Az iraki vegyi fegyver gyártás története jól példázza az ellenőrzés nehézségeit. Irak hivatalosan bejelentette a háború során, hogy műtrágya gyárat akar építeni, és ehhez megnyerte különböző nyugati cégek együttműködését. 1983-ban Irak 500 tonna tiodiglikolt vásárolt Belgiumban, és ekkor kezdték a szakértők gyanítani, hogy nem műtrágya gyárról van szó. Ez a vegyi anyag önmagában véve még nem mérgező, tulajdonképpen mindenki a zsebében hordja, mert a golyóstollak festékanyagának hígítására használják. A textilfestésben is nélkülözhetetlen. Ha azonban összekeverik a hidrokloridsavval, mustárgázat nyernek belőle. A többi méreg esetében is hasonló a helyzet. Az ideggázok, így a tabun, a szomán, a szalin és a vegyi fegyverek királyának nevezett izopropil alapanyaga is szabadon vásárolható a nemzetközi kereskedelemben, mert ugyanezeket a komponenseket használják fel a mosószerek, a rovar- és gombairtószerek, a műtrágya, sőt még a kozmetikai szerek gyártásához is. A rovarirtószerek gyakorlatilag hígított változatai a vegyi fegyvereknek. A szerin például gyakorlatilag azonos két világszerte használt gyomirtóval. A receptek és az alapanyagok ismeretesek, azokhoz minden állam hozzájuthat minden különösebb nehézség nélkül. A gyártási eljárásokat számos, ugyancsak szabadon vásárolható kézikönyv tartalmazza. Az egyetlen komoly nehézséget a biztonság kérdése okozza. Az, hogy ne szabaduljon ki az ördög a palackból és ne pusztítsa el azokat, akik belekezdtek a mérges gázok gyártásába. Ehhez van szüksége a gazdaságilag fejletlen államoknak a magasabb műszaki színvonalon álló államok szakértőire és ezt a tudást fizetik meg óriási összegekkel. A nyugati szakértőknek ezt az exportálását azonban ugyanolyan nehéz ellenőrizni, mint az alapanyagok nemzetközi forgalmát. +++
1989. január 3., kedd
|
Vissza »
A hírhez kapcsolódik »
|
|
|
|
|
|