Rendszerváltás és az MTI

	Gorbacsov és Kelet-Európa - 1. folyt.
Ennek következményei: egy olyan kelet-európai nemzet, amelynek egy főre eső valutatartozása latin-amerikai jellegű. Egy olyan ország, amelynek a vezetősége eltékozolta nehezen megszerzett politikai hitelét azáltal, hogy egy fogyasztói társadalom kialakulását támogatta szerény strukturális reformok helyett. És ami talán a legfontosabb: a mai magyar politikai életet a reformokba vetett hit elvesztése jellemzi. Az eredmény egy olyan forradalmi helyzet, amelynek nincsenek forradalmi szereplői. A hosszan tartó politikai válság - forradalmi jellegű áramlatokkal - végül is a májusi pártkonferenciához vezetett. Ennek során senki sem maradt a párt vezető testületeiben, akinek szerepe volt az ötvenhatos forradalom eltiprásában. Ez megnyithatja az utat a demokratikus és történelmi folyamatosság helyreállítása előtt azáltal, hogy rehabilitálja az ország eddigi legnagyobb forradalmát. A változás nagymértékben a párttagság alulról jövő nyomásának köszönhető. Nem a vezetők kegyes engedménye volt, és nem is felülről jövő reform. Ma a helyzet az, hogy valódi reformerek ülnek a Politikai Bizottságban és a párttitkárságban, olyan politikusok, akik tettekkel bizonyították, hogy a reformok hívei. A pártkonferencián félénk és zavaros, de félreérthetetlen utalások hangzottak el a pluralizmusra. És ami eddig eretnekségnek számított: az emberi jogok is szóba kerültek. A magyar társadalom közvetett bátorítást kapott az önszervezkedésre, és egy relatív autonómia megvalósítására, amit a magyar demokratikus ellenzék már egy évtizede követel. Románia az egyetlen ország, ahol a régi hruscsovi recept, a felülről jövő desztalinizálás még áldásosnak bizonyulhat. De nyilvánvalóan nincs olyan román személyiség, aki egy ilyen változást véghez tudna vinni. Az is valószínű, hogy 25 esztendős soviniszta fegyelmezés után az ország nehezen fogadna el egy ilyen liberalizálódást. Csehszlovákiában Gorbacsov óvatosan alkalmazza Hruscsov terápiáját. Jugoszláviában olyan szerkezeti krízis tanúi vagyunk, amely az ország óvatosan kiegyensúlyozott szövetségi jellegét is veszélyezteti. A jugoszláv szövetségi államrendszer összeomlása számos Varsói Szerződésen kívüli országot is súlyosan érintene. Jugoszlávia felbomlását a szovjet vezetőség sem tűrhetné tétlenül. Az egyes kelet-európai válságok eltérő jellege nyilván nem kerüli el Gorbacsov és tanácsadóinak a figyelmét sem. Ha a szovjet vezetők realisztikus politikát kívánnak folytatni, akkor csak egyetlen következtetést vonhatnak le. Még ha a lehető legnagyobb hitelt adunk is a peresztrojka-politikának - azaz Gorbacsov társadalmi reform-ígéreteinek - politikája még akkor sem képviselhet mindenkire érvényes megoldást a kelet- európai válságban. Hruscsov legalább hitt csodagyógyszerében. De olyan történelmi időkben, amikor Kádár és Jaruzelski kortársak, sőt a peresztrojka részesei, ezek hosszantartó kudarcait nem lehet Gorbacsov módszereivel gyógyítani. Még a legkétkedőbb megfigyelőnek is el kell ismernie, hogy Gorbacsov legalábbis igyekszik megváltoztatni a csatlósállamok függőségét a Szovjetuniótól - anélkül, hogy a függőséget magát megszüntetné. Bármi legyen is a diagnózis: a gyógyszerek nem állnak az orvos rendelkezésére. A kelet-európai államok válságai részben - de csak részben - gazdasági jellegűek. A Szovjetuniónak egyszerűen nincs annyi tartalék pénze, hogy kifizesse Magyarország vagy Lengyelország adósságait. Azzal is tisztában kell lenniök a szovjet vezetőknek, hogy Kelet-Európa rendőri felügyelet alá helyezése nem helyettesítheti szerves kapcsolatok létrehozását a szocialista közösségen belül. Gorbacsov egyetlen elődje sem tudott ilyen szoros kapcsolatokat létrehozni, és ez Gorbacsovnak sem fog sikerülni. A Disent című amerikai folyóirat cikke megállapítja: noha Gorbacsov rezsimje öntudatosan progmatikus és teljesen mentes az ideológiai béklyóktól, mégsem tud megoldást találni a kelet-európai válságra. Szüksége van azonban Kelet-Európa egységére és stabilitására, sőt: a peresztrojka Kelet-Európa részéről történő támogatására is. A szerzők ezután emlékeztetnek arra, hogy a II. világháború óta a német kérdés a szovjet politika előterében áll. E tekintetben Gorbacsov sem kivétel. A cikkírók szerint most egy olyan helyzet kezd kialakulni, amely egykönnyen olyan egyezményhez vezethet, mint amilyet 1922-ben Rapalloban kötöttek meg. Részben Jalta következményeként a nyugati hatalmak képtelenek voltak következetes politikát kialakítani Németország irányában. Nem követték el az első világháborút követő hibákat - ehelyett segítettek kiépíteni Németország gazdaságát, és igénybe vették erőit a NATO támogatására is. De nem tudták elérni a két Németország békés egyesítését, és felszámolni - legalábbis szimbolikus - függőségét a győztes hatalmaktól. A szerzők nézete szerint Gorbacsov kelet-európai politikája szempontjából nagyon hasznos lenne egy újabb Rapallo, ami azt eredményezné, hogy Németország Európa középmezőnyében nem lenne a Nyugat része, hanem amolyan közvetítő szerepet vállalna. Ezt azonban nemcsak a lengyelek ellenzik, hanem maguk a keletnémetek is. A Disent cikkírói ezután a Kelet-Európa-politika alternatíváit, lehetőségeit elemzik Gorbacsov alatt. Az egyik ilyen lehetőség, ha egy ország kiválik a jaltai rendszerből. Az azonban alig1képzelhető el, hogy a jugoszláv vagy az albán példa megismétlődhet. Egy másik - persze kizárólag elméleti - lehetőség, a jaltai rendszer önkéntes feloszlása a peresztrojka és a nemzetközi enyhülés érdekében. Sokkal realisztikusabbnak tűnik a hosszantartó patthelyzet. Néhány seb begyógyulhat, de a probléma a maga egészében nem oldható meg, és az egymást követő kelet-európai krízisek kiszipolyozzák a peresztrojka energiáját. A borúlátás fő indoka, hogy Kelet-Európa sokrétűsége következtében nincs mindenható és mindenkire érvényes gyógymód. Nagyon valószínűtlen - de nem lehetetlen - az a helyzet, amely a lehető legpozitívabb lenne. A kelet-európai ellenzék sokat gondolkodott azon, miként lehetnek a Jalta által képviselt történelmi realitás feltételeit megváltoztatni anélkül, hogy magát az elvet feladnák. A nyugati hatalmak elismerték, hogy a Szovjetuniónak jogos érdeke, hogy ne legyen a határai mentén olyan hatalom, amely támadással veszélyezteti. Ugyanakkor azonban abból a feltételezésből indultak ki, hogy az érintett államok szuverenitása töretlen marad. Tudjuk: Sztálin úgy értelmezte Jaltát, hogy az neki szabad kezet biztosít. Minthogy azonban Hruscsov kétségbe vonta Sztálin ténykedését - és most Gorbacsov is követi Hruscsov példáját - fel kell tenni a kérdést: miért ne lenne szabad Jalta sztálini értelmezését is kétségbe vonni? Mindez lehetőséget nyújt egy történelmi kompromisszumra. Azok, akik ezt az álláspontot képviselik, a Szovjetunió uralmát Kelet-Európa fölött egyszerűen lódításnak tekintik. De ezen álláspont szóvivői, és a lakosság széles rétegei hajlandók részben elfogadni a szovjet terjeszkedést cserében azért, hogyha újra tárgyalhatják a megegyezés belső feltételeit. Hiba lenne ezt az álláspontot politikai nagyzolásnak tekinteni, hiszen azok, akik javasolják, hajlandók a társadalmi békét garantálni, vagy legalábbis elősegíteni ebben a térségben - és ez jótékony hatású, sőt elengedhetetlen lenne a peresztrojka érdekében is. E kompromisszum lényege egy kelet- európai önfinnlandizálás, azaz önfinnesítés stratégiája. +++ 1989. január 3., kedd
Vissza » Folytatásokkal » A hírhez kapcsolódik »