Rendszerváltás és az MTI

	A Szovjetunió és Kelet-Európa kapcsolata
1988. január 3., Világhíradó (Amerika Hangja) - Az új év beköszöntével jó néhány amerikai újságíró és esszéista idén is a legkülönbözőbb találgatásokba bocsátkozott. A jelek szerint azonban könnyebb előre megjósolni 1989. szeptemberére a kőolaj világpiaci árát, vagy akár az arab- izraeli viszony várható fejleményeit, mint a Szovjetunió és Kelet-Európa közötti kapcsolatok jövőbeli alakulását. Egy jól ismert esszéista, William Pfaff mindennek ellenére éppen ezeket a kapcsolatokat elemezte a New Yorker című hetilapban. Esszéjének ismertetésére Csernus Ákos munkatársunk vállalkozott: - A jelek szerint tévedtek mindazok, akik véglegesnek tekintették Közép- és Kelet Európa háború utáni helyzetét. 40 évvel ezelőtt Sztálin egy ízben, Tito jelenlétében azt hangoztatta: magától értetődő, hogy ahova a győztes bevonul, egy meghódított területen saját rendszerét vezeti be. Sztálin szavai nem állták ki az idő próbáját. A történelem másképpen határozott - állapítja meg William Pfaff a megjelent cikkében. Ha-a Szovjetunió kivonul Közép-Európából a német kérdés persze újból felmerül - folytatja a hetilap ismert külpolitikai szakértője, hangsúlyozva, hogy századunk történelmének a két világháború kirobbantásával Németország volt a fő mozgatója. A háború nélkül nem lett volna bolsevik forradalom, nem lett kínai forradalom, nem lett volna hidegháború, és ma valószínűleg Amerika sem töltene be világpolitikai szerepet. Ma azonban már biztosra vehető, hogy a Szovjetunió parancsuralma alá kényszerített európai országok előbb-utóbb újból a nyugat-európai demokráciák felé közelednek, ami nemcsak hogy alapvetően változtatni fog Európa arculatán, de ezzel egy időben az Egyesült Államok és Európa közötti kapcsolatok is módosulni fognak. Es az a probléma is felmerül, mit lehet majd tenni egy politikailag idejét múlt, intellektuálisan lejáratott és gazdaságilag hatástalan struktúrával, amely Európa keleti részét a Szovjetunióhoz kötötte a II. világháború óta, és amely éppen működésképtelensége miatt egyre nagyobb veszélyeket tartogat. Nyugat-Európa jó ideje kigyógyult a világháború traumájából. Elsőre gazdaságilag állt talpra, mielőtt sor kerülhetett politikai egységének megteremtésére. 1992-re az egyesített európai Közös Piac a világ legnépesebb, legtermelékenyebb és leggazdagabb közössége lesz, és elkerülhetetlenül vonzóerőt fog gyakorolni egy iparilag fejletlen Kelet- Európára. Az esszéista megállapítja: kulturális téren a Szovjetunió elvesztette a küzdelmet, amit Kelet-Közép-Európa feletti fennhatóságának biztosításáért folytatott. A II. világháborút követő korai években sokan még hittek abban, hogy a szovjet kommunizmus valóban a jövő zenéje. Attól eltekintve, hogy egyesek gyűlölték ezt a kommunizmust, vagy pedig hittek benne, általánossá vált az a felfogás, hogy a kommunizmusnak nem lehet ellenállni, és hogy a háború előtti civilizációnak egyszer és mindenkorra befellegzett. A Szovjetunió katonailag azóta is fenntartotta az ellenőrzést a térség felett, és a kommunista pártokon keresztül gyakorolta uralmát. A Szovjetunió azonban képtelen volt biztosítani a kulturális fölényt, elánt és vonzóerőt gyakorolni. Az ókorban, akiket meghódítottak a rómaiak, római állampolgárok akartak lenni. A XIX. században, vagy a XX. század elején a gyarmatosított India és Afrika elitje Oxfordban, vagy Párizsban végezte tanulmányait. Az elmúlt 40 évben lengyel, vagy magyar fiatalok nem tanúsítottak különösebb lelkesedést, hogy Moszkvában végezzék tanulmányaikat, hogy a szovjet fővárosban csináljanak karriert, hogy moszkvai festők és költők között verekedjék ki a helyüket, és hogy a szovjet civilizációból hazavigyenek valamit. Nagyapáik és apáik még Bécsbe vágytak, Berlinbe, Párizsba és New Yorkba, és oda is mentek fiatal korukban. A kelet-európai értelmiség és munkásság körében az a II. világháború előtti elképzelés, hogy a Szovjetuniónak forradalmasított társadalma van, hogy a proletariátusnak valóban a Szovjetunió a hazája, hitelét vesztette. Kelet- Európában ugyanakkor - néha egészen oktalanul - a nyugatbarát és az Amerika-barát érzelmek fokozódtak. Azok a kommunista kádárek, akik esetleg már a háború előtt is militánsak voltak, akik részt vettek az ellenállási mozgalmakban, az új rezsimben feladták idealizmusukat és cinikus karrieristákká váltak. Több, mint négy évtizeddel a világháború után a kelet-európaiak még mindig élelmiszer- és különböző áruhiányokban szenvednek, és a kis embernek semmit sem nyújtottak ahhoz, hogy azt akarja: országa az úgynevezett szocialista tábor tagja maradjon. A kelet-európaiak történetesen tisztában vannak azzal, hogy olyan gazdasági és társadalmi rendszerben élnek, amely megfosztotta őket a nyugaton tiszteletben tartott emberi jogoktól. Maguk is feltesznek olyan kérdéseket, hogy miért nem részesülhetnek hasonlóan kedvező társadalombiztosításban, mint a nyugaton élők: a lengyel dokkmunkásoknak miért nem lehet meg a maguk független érdekvédelmi szakszervezete, ami egyébként Lengyelországban még a háború előtti jobboldali diktatúrában is toleráns volt? Miért olvashatók a legjobb irodalmi művek csak szamizdatban Bulgáriában? Miért vagy egy magyar, vagy német származású földművelő elnyomva Romániában, miért részesül egy faluromboló, modern Néró a Balkánon szovjet katonai támogatásban? (folyt.) 1989. január 3., kedd
Vissza » A hírhez kapcsolódik »

	A Szovjetunió és Kelet-Európa kapcsolata - 1. folyt.
Az esszéista igyekszik megvilágítani az amerikai újságolvasók számára a kelet-európai népek múltját is, kezdve azon, hogy mikor vették fel a kereszténységet, hogy történelmük során mikor és kik nyomták el és uralták őket. A magyarokkal kapcsolatban külön hangsúllyal kiemeli az Aranybulla kiadását, és hogy a lengyelek már a XIV. század vége óta, a Jagellók alatt bevezették a kvázi-parlamentáris kormányformát - tehát előbb, mint az angolok. A magyarok komolyan veszik Európa fogalmát - írja, és említést tesz arról is, hogy 1956-ban, a forradalom leverésének idején egy magyar író telexen azt üzente nyugatra: Magyarországért halunk meg és Európáért. Az üzenetet egyébként Milán Kundéra csehszlovák író is idézte 1984-ben, a kelet-európai tudatról írott, sokat emlegetett esszéjében, hozzáfűzve: abban a pillanatban, amikor Magyarországtól megtagadják európaiságát, nyugati jellegét, rendeltetésétől térítik el, történelméből forgatják ki és azonosságának lényegétől fosztják meg. Pfaff így folytatja: - Jelenleg komoly félreértés áll fenn a szovjetek és a kelet-európaiak között, amikor reformról beszélnek. Gorbacsov és kollégái a leninizmushoz való visszatérést sürgetik, azaz a forradalmi idealizmushoz és azokhoz a demokratikus intézményekhez való visszakanyarodást, amelyeket Sztálin felszámolt. Moszkva szerint a leninizmus morális és politikai legitimitást biztosíthat a kommunista párt uralmához, míg a kelet-európaiak számára a leninizmus az elnyomáshoz, az ideológiai diktatúrához való visszatérést jelenti, és a Sztálin által emlegetett fegyelemhez, amellyel az 1950-es években a terrort indokolták. A Szovjetunióban a reform, a peresztrojka, a glasznoszty és az ügynevezett új gondolkodásmód a kommunista rezsim bűneivel és kudarcaival kapcsolatos régóta tagadott igazságok beismerését jelenti, kísérletet a leninista rendszer keretein belül a Szovjetunió megváltoztatására. A leninizmuson túl a szovjet vezetőség számára nincs más alternatíva. Amíg Kelet-Európában a marxista-leninista rendszer elutasítása nemcsak hogy elképzelhető, hanem az egyetlen megoldás «a problémák orvoslására, a kelet-európaiak saját történelmükből merítve és Nyugat-Európától kölcsönözve modellt tudnak felmutatni a változásra. Amíg a szovjet vezetőség saját történelmi tapasztalataiból kiindulva modellként nem lát mást, csak a leninista és-a cári rezsimet, Kelet-Európa dinamikusabb erőit a Nyugat pluralisztikus politikai rendszere vonzza, meg a nyílt gazdaság szociáldemokráciaként nyilvántartott formája, amely Nyugat-Európa jólétét biztosította. Ha az ember elbeszélget Magyarországon, vagy Lengyelországban közgazdászokkal, újságírókkal, tudományos intézetek alkalmazottaival, rendkívüli nyíltságban nyilatkoznak minderről. Legtöbbjük, sőt még a hivatalos közegek között is akadnak, akik nyíltan azt hangsúlyozzák: ha országuk nem lenne szovjet uralom alatt, ha Európa nem lenne katonailag és ideológiailag kettészakítva, nyomban behelyettesítenék a hitelét vesztett kommunista gazdasági, politikai és társadalmi rendszert a bizonyíthatóan működésképes nyugat-európai modellel. Az amerikai újságolvasó informálására az esszéista azt is kiemeli, hogy Magyarországon, ha nem hivatalos formában is, de máris alakultak nem kommunista pártok, és magas beosztású pártvezetők nyíltan célzásokat tettek a többpártrendszerű parlamentarizmus visszaállítására. Kelet-Németország köztudomásúan politikailag továbbra is az egyik legkonzervatívabb ország maradt, ahol novemberben a hatóságok annyira mentek, hogy Kelet-Berlinben betiltották a szovjet nagykövetség Szputnyik címmel megjelenő propaganda-folyóiratát, amely túl sokat cikkezett a szovjet reformokról és párhuzamot vont Hitler és Sztálin között. Ennek ellenére Kelet-Németországra - nem minden irónia nélkül - jó ideje úgy utalnak a két Németország között fennálló rendkívüli kapcsolatok miatt, mint a Közös Piac 13-ik tagjára. Kelet-Németország fő kereskedelmi volumenének mintegy 10 százalékát Nyugat-Németországgal bonyolítja le, ami a nyugatnémet külkereskedelemnek csak a 2 százalékát teszi ki. Pfaff megállapítja: - Nyugat-Németország hasonlóképpen kölcsönökkel látja el Magyarországot is, amely a szocialista tömb legeladósodottabb országa, és amelyet tavaly a nyugatnémetek mentettek ki a csődből. A kölcsönöket Magyarország olyan politikai engedményekkel viszonozza, mint gazdaságában a liberális reformok folytatása, és a magyar-nyugatnémet kapcsolatoknak olyan formákban való mélyítése, mint például a nyugatnémet kulturális központ megnyitása Budapesten. A nyugatnémet támogatás ellenére a magyar helyzet továbbra is kritikus. Az infláció fokozódik, a vásárlóerő csökken, növekedik a munkanélküliség, és aki teheti, pénzét befekteti ingatlanba, amelynek az 1988. májusát megelőző másfél évben Budapesten 30-tól 50 százalékig felment az ára. Magyarországon éppúgy, mint egyébként Lengyelországban, engedélyezetten, olyan javaslatokat terjesztettek elő, hogy a két ország próbáljon meg a Közös Piacot illetően valamiféle partneri státuszt biztosítani. A kelet-európaiakkal kapcsolatos szovjet álláspont jelenleg ügyetlennek és mentegetőzőnek tűnik. Gorbacsov a kelet-európai pártvezetők előtt következetesen azt hangsúlyozta: nekik kell találniok megoldást saját országuk problémáira. A szovjet vezető emellett a történelem úgynevezett fehér foltjainak felszámolását ígérte, tehát annak beismerését, hogy a Szovjetunió igazságtalanságokat követett el a kelet-európaiakkal szemben a múltban. (folyt.) 1989. január 3., kedd
Vissza » A hírhez kapcsolódik »

	A Szovjetunió és Kelet-Európa kapcsolata - 2. folyt.
A Szovjetunió szemmel láthatólag határozatlanságot tanúsít, hogy Kelet- Európával mit tegyen. Gorbacsovnak a konvencionális haderők részleges kivonására irányuló bejelentése Magyarországon és a tömb többi országában úgy értelmezhető, hogy a Brezsnyev-doktrína már nincs érvényben. Gorbacsov emellett kihangsúlyozta: nem tud feleletet adni a problémák megoldására, és a kelet-európai pártokra tartozik, hogyan változtassák meg, hogyan mentsék meg rezsimüket. A magyar reformokból okulni akar - mondotta a moszkvai pártvezér. Bár mindez figyelmet érdemel, de mi lesz akkor, ha a Szovjetunió rádöbben, hogy a rezsimek menthetetlenek és hogy Kelet-Európában összeomlott a biztonsági övezete. Az embernek határozottan az a benyomása, hogy a szovjet vezetők nem gondolták át komolyan, milyen kapcsolatot akarnak kialakítani Kelet- Európával, vagy pedig egyszerűen nem merik átgondolni a kérdést, amelynek kilátásai ellentmondásokkal terhesek és túlságosan fájdalmasak. A szovjet vezetők csökkenteni akarják a térségben állomásozó haderőik létszámát, jobb kapcsolatokat akarnak kialakítani mind Kelet-, mind Nyugat-Európával, szívesen látják a politikai és gazdasági reformok bevezetését csatlós országaikban. Egyelőre azonban képtelenek beismerni: a leghatásosabb reform az lenne, ha gyökeresen változtatnának a tömbbel fenntartott kapcsolataikban, hogy a kelet-európai országok egyszer és mindenkorra megszabadulhassanak a szovjet gazdasági modelltől. A nyugati hatalmak és az Egyesült Államok tiszteletben tartják és garantálják azt, hogy a Szovjetunió biztonsági övezetet tartson fenn Kelet- Európában, ha ez a kelet-európai népek beleegyezésén alapul. A Szovjetunió északi határán is rendelkezik egy hasonló biztonsági övezettel, ahol különleges kapcsolatokat tart fenn Finnországgal. Hasonló elrendezést ajánlott fel a lengyel ellenzék Brezsnyev elnöknek még 1981-ben. A finn semlegesség sokkal több biztonságot nyújt a Szovjetunió számára, mint Kelet-Európa, ahol a helyzet 1953-ban, 1956-ban, 1968-ban és 1981-ben elmérgesedett és következetesen rontotta a Moszkva és Washington közötti kapcsolatokat. A szovjetek, akik hajlandók voltak kettészakítani egy várost Berlint - szemmel láthatólag nem értik meg az európai egység fogalmát. Nem értik meg, hogy a kontinens keleti és nyugati fele egy és ugyanaz, azaz a civilizációhoz tartozik. És ez a különálló, sajátságos civilizáció nemcsak a szovjet vezetőség számára, hanem még az orosz értelmiségiek és másképpen gondolkodók számára is zavaró tényező. Számos orosz a két Európa egységét, a kelet-európaiak Nyugat iránti nosztalgiáját úgy tekinti, mint Oroszország Európából való kizárását. Az esszéista ezzel kapcsolatban a tavalyi lisszaboni irodalmi konferenciára utal, amelyen a szovjet írók méltatlankodva vették tudomásul, hogy a kelet- európaiak nem hajlandók egyértelműen felszabadulásnak minősíteni országukban a Vörös Hadsereg II. világháborús bevonulását. Az üggyel kapcsolatban még a New York-i emigrációban élő Nobel-díjas orosz költő, Joseph Brodsky is a moszkvaiak védelmére kelt, mondván, hogy az oroszok nem ismerik azt a fogalmat, hogy közép-európai tudat. Emellett még Nyugat- Európában is vannak olyanok, akik a legkülönbözőbb okoknál fogva nyugtalansággal vennék tudomásul Kelet-Európa semlegesítését, sokan pedig attól tartanak, hogy a szovjetek kivonulása után számos kelet-európai nemzetség - akárcsak a múltban - újból hajba kap. A New Yorkerben megjelent esszéjében William Pfaff végezetül a következőket írja: - Az egymással esetlegesen szembeszegülő nacionalizmusok azonban már nem jelentenek olyan veszélyt, amely miatt komolyabb konfliktus törhetne ki a nagyhatalmak között. Nincsen újabb Szarajevó a láthatáron. Még ha a szerb nacionalizmus újabban hallat is magáról. A legkomolyabb kérdés továbbra is az marad: mi lesz magából a Szovjetunióból? 1961-ben Nyikita Hruscsov szovjet pártvezér még abban az illúzióban ringathatta magát, hogy a Szovjetunió utoléri és felülmúlja a Nyugatot, ahogy Afrika és Ázsia népei eljegyzik magukat a kommunista mozgalommal, a moszkvai modellt követik és szövetségre lépnek a Szovjetunióval. Az utóbbi azonban szertefoszlott: kullog hazafelé a Vörös Hadsereg Afganisztánból és Gorbacsov rendezni akarja a konfliktusokat Angolában, Afrika szarvaiban, Kambodzsában is. Gazdasági téren a Szovjetunió senkit sem ért utol és senkit sem húzott maga után. Vezetőségének abba is bele kell nyugodnia, hogy a Vörös Hadsereg Kelet-Európát sem tarthatja időtlen időkig megszállva. +++ 1989. január 3., kedd
Vissza » A hírhez kapcsolódik »