Rendszerváltás és az MTI

	A Szovjetunió és Kelet-Európa kapcsolata
1988. január 3., Világhíradó (Amerika Hangja) - Az új év beköszöntével jó néhány amerikai újságíró és esszéista idén is a legkülönbözőbb találgatásokba bocsátkozott. A jelek szerint azonban könnyebb előre megjósolni 1989. szeptemberére a kőolaj világpiaci árát, vagy akár az arab- izraeli viszony várható fejleményeit, mint a Szovjetunió és Kelet-Európa közötti kapcsolatok jövőbeli alakulását. Egy jól ismert esszéista, William Pfaff mindennek ellenére éppen ezeket a kapcsolatokat elemezte a New Yorker című hetilapban. Esszéjének ismertetésére Csernus Ákos munkatársunk vállalkozott: - A jelek szerint tévedtek mindazok, akik véglegesnek tekintették Közép- és Kelet Európa háború utáni helyzetét. 40 évvel ezelőtt Sztálin egy ízben, Tito jelenlétében azt hangoztatta: magától értetődő, hogy ahova a győztes bevonul, egy meghódított területen saját rendszerét vezeti be. Sztálin szavai nem állták ki az idő próbáját. A történelem másképpen határozott - állapítja meg William Pfaff a megjelent cikkében. Ha-a Szovjetunió kivonul Közép-Európából a német kérdés persze újból felmerül - folytatja a hetilap ismert külpolitikai szakértője, hangsúlyozva, hogy századunk történelmének a két világháború kirobbantásával Németország volt a fő mozgatója. A háború nélkül nem lett volna bolsevik forradalom, nem lett kínai forradalom, nem lett volna hidegháború, és ma valószínűleg Amerika sem töltene be világpolitikai szerepet. Ma azonban már biztosra vehető, hogy a Szovjetunió parancsuralma alá kényszerített európai országok előbb-utóbb újból a nyugat-európai demokráciák felé közelednek, ami nemcsak hogy alapvetően változtatni fog Európa arculatán, de ezzel egy időben az Egyesült Államok és Európa közötti kapcsolatok is módosulni fognak. Es az a probléma is felmerül, mit lehet majd tenni egy politikailag idejét múlt, intellektuálisan lejáratott és gazdaságilag hatástalan struktúrával, amely Európa keleti részét a Szovjetunióhoz kötötte a II. világháború óta, és amely éppen működésképtelensége miatt egyre nagyobb veszélyeket tartogat. Nyugat-Európa jó ideje kigyógyult a világháború traumájából. Elsőre gazdaságilag állt talpra, mielőtt sor kerülhetett politikai egységének megteremtésére. 1992-re az egyesített európai Közös Piac a világ legnépesebb, legtermelékenyebb és leggazdagabb közössége lesz, és elkerülhetetlenül vonzóerőt fog gyakorolni egy iparilag fejletlen Kelet- Európára. Az esszéista megállapítja: kulturális téren a Szovjetunió elvesztette a küzdelmet, amit Kelet-Közép-Európa feletti fennhatóságának biztosításáért folytatott. A II. világháborút követő korai években sokan még hittek abban, hogy a szovjet kommunizmus valóban a jövő zenéje. Attól eltekintve, hogy egyesek gyűlölték ezt a kommunizmust, vagy pedig hittek benne, általánossá vált az a felfogás, hogy a kommunizmusnak nem lehet ellenállni, és hogy a háború előtti civilizációnak egyszer és mindenkorra befellegzett. A Szovjetunió katonailag azóta is fenntartotta az ellenőrzést a térség felett, és a kommunista pártokon keresztül gyakorolta uralmát. A Szovjetunió azonban képtelen volt biztosítani a kulturális fölényt, elánt és vonzóerőt gyakorolni. Az ókorban, akiket meghódítottak a rómaiak, római állampolgárok akartak lenni. A XIX. században, vagy a XX. század elején a gyarmatosított India és Afrika elitje Oxfordban, vagy Párizsban végezte tanulmányait. Az elmúlt 40 évben lengyel, vagy magyar fiatalok nem tanúsítottak különösebb lelkesedést, hogy Moszkvában végezzék tanulmányaikat, hogy a szovjet fővárosban csináljanak karriert, hogy moszkvai festők és költők között verekedjék ki a helyüket, és hogy a szovjet civilizációból hazavigyenek valamit. Nagyapáik és apáik még Bécsbe vágytak, Berlinbe, Párizsba és New Yorkba, és oda is mentek fiatal korukban. A kelet-európai értelmiség és munkásság körében az a II. világháború előtti elképzelés, hogy a Szovjetuniónak forradalmasított társadalma van, hogy a proletariátusnak valóban a Szovjetunió a hazája, hitelét vesztette. Kelet- Európában ugyanakkor - néha egészen oktalanul - a nyugatbarát és az Amerika-barát érzelmek fokozódtak. Azok a kommunista kádárek, akik esetleg már a háború előtt is militánsak voltak, akik részt vettek az ellenállási mozgalmakban, az új rezsimben feladták idealizmusukat és cinikus karrieristákká váltak. Több, mint négy évtizeddel a világháború után a kelet-európaiak még mindig élelmiszer- és különböző áruhiányokban szenvednek, és a kis embernek semmit sem nyújtottak ahhoz, hogy azt akarja: országa az úgynevezett szocialista tábor tagja maradjon. A kelet-európaiak történetesen tisztában vannak azzal, hogy olyan gazdasági és társadalmi rendszerben élnek, amely megfosztotta őket a nyugaton tiszteletben tartott emberi jogoktól. Maguk is feltesznek olyan kérdéseket, hogy miért nem részesülhetnek hasonlóan kedvező társadalombiztosításban, mint a nyugaton élők: a lengyel dokkmunkásoknak miért nem lehet meg a maguk független érdekvédelmi szakszervezete, ami egyébként Lengyelországban még a háború előtti jobboldali diktatúrában is toleráns volt? Miért olvashatók a legjobb irodalmi művek csak szamizdatban Bulgáriában? Miért vagy egy magyar, vagy német származású földművelő elnyomva Romániában, miért részesül egy faluromboló, modern Néró a Balkánon szovjet katonai támogatásban? (folyt.) 1989. január 3., kedd
Vissza » Folytatásokkal » A hírhez kapcsolódik »