|
|
 |
|
 |
Milyen legyen a költségvetés struktúrája
|
Budapest, 1989. január 3. kedd (MTI-Press)
- Az elmúlt húsz esztendő során a pénzügyi szervek szerepe,
társadalmi megítélése alapvetően megváltozott. 1968 után a
Pénzügyminisztérium lett a legfontosabb operatív gazdasági irányító,
amely vállalati szintig és konkrét termelési célokig hatóan
bűvészinasként használta a pénzügyi ösztönzőket, mint akkor hívták,
"emeltyűket". Ezek elsősorban egyedi adókedvezményekből és
dotációkból álltak. A népgazdasági terveknek megfelelő célok
érdekében a minisztérium tisztviselői vállalati szinten
módosítgatták a költségvetési kapcsolatokat. A vállalatok hamar
felismerték, hogy pénzügyi helyzetük sokkal jobban függ a
költségvetési kapcsolatoktól, mint a jó vagy gyenge munkájuktól.
A bűvészinas seprűje addig sikerrel seperte ide-oda a pénzt,
amíg bőven futotta a külföldi hitelekből. 1988-ra azonban kiderült,
hogy már csak beseperni lehet, adakozni nem. Elérkezett a tényleges
reformok ideje. Mostanra azonban a reformok bajnokának tekintett
pénzügyi apparátus a mindenki közös ellensége szerepébe került.
Mindenki hangosan követeli, hogy tőle kevesebbet vegyenek el, és
neki többet adjanak. A Pénzügyminisztérium tekintélye a mélypontra
süllyedt.
Nem is ez a fő baj, hanem az, hogy a reformok jövőjét fenyegeti
az a szituáció, amelyben minden ágazat, minden érdekképviselet csak
kapni akar, áldozatokat hozni nem. A növekvő költségvetési hiány
mellett megfékezhetetlen infláció származik abból, hogy mindenki
kevesebb adót akar fizetni, de mindenki több költségvetési
juttatásra tart igényt. A veszély annál nagyobb, minél gyengébb a
központi hatalom.
Sürgőssé vált tehát olyan költségvetési reform, amelyben az
újraelosztási feladatok meegoldása nem úgy történik, hogy a
Pénzügyminisztérium egy nagy kalapba begyűjti az adókat és ebből
aztán a mindenkori erőviszonyoknak megfelelően eloszt. A jelenlegi
és a belátható jövőn belüli erőviszonyok ugyanis nem biztosítják sem
a megfelelő összeg begyűjtését, sem a túlosztozkodás
megakadályozását. Olyan rendszert kell tehát teremteni, amelyben
közvetlenül szembekerülnek egymással azok, akik fizetnek, és azok,
akik kapnak. (folyt.)
1989. január 3., kedd 13:13
|
Vissza »
|
|
Milyen legyen 2.
|
Ennek érdekében a költségvetést három alapvető részre kellene
felosztani:
- Az államháztartás költségvetése;
- A munkaerő újratermelése során felmerülő társadalmi feladatok
költségvetése;
- A vállalkozási szektor költségvetése.
Az államháztartás költségvetésébe tartoznának az államapparátus
és a hadsereg fenntartásával járó költségek.
A munkaerő újratermelése során felmerülő feladatok költségvetése
két csoportba sorolandó:
a.) A munkaerő újratermelési költségeihez való állami
hozzájárulások. Ide tartozik az egészségügyi ellátásnak, kultúrának,
sportnak az a része, amit a társadalom közös feladataként kell
finanszírozni.
b.) A társadalom szociális feladatai, amelyeket a
szociálpolitika állami feladatnak tekint. Ide tartozik a nyugdíjnak
az államilag garantált része, a családi póték és minden olyan
szociálpolitikai támogatás, amit a társadalom feladatának tekintünk.
A fenti felsorolás a költségvetési kiadások oldaláról történik.
Jóval problematikusabb a források hasonló alapokon történő
szétválasztása. Márpedig az a feladat, hogy a felhasználási célokkal
a források közvetlenül álljanak szembe. Abból lehet kiindulni, hogy
a munkaerő újratermelésével kapcsolatban felmerülő költségvetési
kiadások forrásait a munkaerő újratermelési költségeként kell
felfogni. Ebből fakadóan annak forrásai a munkaerő költségeiként
merüljenek fel, vagyis bérjárulékként kerüljenek kivetésre. Ha
például az oktatást mint a munkaerő újratermelési költségét kell
felfogni, akkor az a bérköltségek százalékában legyen kivetve a
munkaerő hasznosítóira. Egyértelműen így kellene kezelni az
egészségügyi ellátás, az állam kulturális-, tudományos- és sportcélú
feladatainak forrásfedezetét is. (folyt.)
1989. január 3., kedd 13:14
|
Vissza »
|
|
Milyen legyen a 3.
|
A nyugdíjakat úgy kell felfogni, mint a munkarő aktív korában
kiérdemelt ellátási kötelezettségét. Ezért a nyugdíjak fedezetét
szintén a munkajövedelmekre kell kiróni. Ebből a szempontból a
családi pótlék is a munkaerő újratermelését biztosító kiadás, tehát
fedezetét a munkerőnek kell megfizetnie. (Nem kell hangsúlyozni,
hogy a munkajövedelmekre kivetett minden adót végső soron a dolgozók
fizetik, az csak technikai különbség, hogy a munkaadó vagy a dolgozó
köteles a konkrét befizetésre. Az első esetben a dolgozók nettó
munkajövedelmet kapnak, a másik esetben bruttót. A gyakorlatban
mindenütt valamiféle középút a jellemző. Például ma a
nyugdíjjárulékból a dolgozók fizetnek körülbelül egyharmadnyit, a
kétharmadnyi rész pedig a munkaadók bérjutalékából kerül fedezésre.
Problematikusabb az államháztartás fedezetének elkülönítése. A
fentiekből következően erre elsősorban a személyi jövedelemadó
szolgálhat fedezetül. Ezért érdemes volna a szorosan vett állami
kiadások forrásának tekinteni. Ez azzal járna, hogy az
államapparátus fenntartásának terheit a jól kereső rétegek éreznék
elsősorban, ezek a rétegek emelnének szót a drága állam gyakorlata
ellen. Az átlagosnál lényegesen jobban kereső értelmiségiek,
kisvállakozók jelentik azt a legdinamikusabb politikai erőt, amely
sikerrel veheti fel az államapparátus növekedése, az állami
bürokrácia elleni politikai harcot. A nemzetközi tapasztalatok
szerint ez az a réteg, amely a legkevésbé ad hitelt az olyan
ideológiáknak, amelyek a társadalom problémáinak a megoldását a nagy
újraelosztó szerepét vállaló, központosított államtól várja.
A vállalatok nyereségadója nyújtana fedezetet az állam
gazdaságpolitikai céljait szolgáló dotációkra, támogatásokra. Ebben
az esetben a vállalati szektor tiltakozna az ellen, hogy a vállalati
szektor nem gazdaságos részei jelentős dotációt élvezzenek.
(MTI-Press)
Kopátsy Sándor
1989. január 3., kedd 13:17
|
Vissza »
|
|
|
|
|
|