|
|
 |
|
 |
Legitimáció
|
(Kemény István)
München, 1988. január 1. (SZER, Párizsi magyar figyelő) - A legitimáció
problémájáról és a demokratikus legitimáció magyarországi lehetőségeiről
tett közzé alapvető tanulmányt Szabó Miklós a Medvetánc új számában. A cikk
első fele a legitimáció fogalmát tisztázza. Elutasítja azt az elterjedt
szóhasználatot, amelyben a legitimáció az ideológia szinonimája. Vagyis
olyan érvrendszer, amely egy politikai álláspont, gyakorlat vagy rendszer
igazolására szolgál.
A legitim uralkodó ellentéte a bitorló volt, aki jogtalanul foglalta el a
trónt. Nem azért engedelmeskedtek az uralkodónak, mert jó uralkodó volt,
hanem azért, mert legitim uralkodó volt.
A fogalom később átszármazott az abszolút monarchiákra, végül pedig a
parlamentális demokráciákra. Ezekben nem azért engedelmeskednek az emberek
a kormánynak, mert jól kormányoz, hanem azért, mert törvényes, legitim
kormány.
A politikai rendszer legitimitását nemcsak a kormánypártiak fogadják el,
hanem az ellenzék is. Az emberek tudják, hogy a kormányt a polgárok
többségének szavazata juttatta hatalomra és bízta meg azzal, hogy jó vagy
rossz politikáját alkalmazza, s azt is tudják, az ellenzéknek megvan a
lehetősége arra, hogy a következő választáson hatalomra jusson.
Szabó Miklós elutasítja azt a felfogást is, amely szerint a legitimáció nem
más, mint a konszolidált hatalomnak való engedelmeskedési készség. E
felfogásban a hangsúly a hatalom folyamatosságára és szilárdságára esik. Ha
tehát valakik törvénytelenül szerzik meg a hatalmat, de azt elég hosszú
időn át szilárdan gyakorolják, uralmuk legitimmé válik. Konszolidált
körülmények között valóban könnyű uralkodni.
Egy rendszer valóságos legitimitására azonban akkor derül fény, amikor a
konszolidáció felborul, és a rendszer létezése kerül veszélybe. Az a
rendszer legitimált - írja Szabó -, amelynek a vereséghez is joga van,
amelynek a polgárok vereség idején is engedelmeskednek. Példának említi
Churchill beszédét a II. világháború első évében, amelyben azt mondta, hogy
csak vért és könnyeket ígérhet az angol népnek.
A legitimitás tehát válság idején is biztosítja a polgárok engedelmességét.
Sőt amint a II. világháborús angol vagy holland példa mutatja, a legitim
rendszerben élő társadalom a válságra maximális szolidaritással és
áldozatkészséggel reagál. Azonban ezen túlmenően a legitim rendszerekben
ritka a válság. E rendszereknek ugyanis nagy a konfliktustűrő-képességük.
És a konfliktusok csak igen súlyos esetben fajulnak válsággá.
A nem legitim rendszerek ezzel szemben válság-fogékonyak. A legitim
rendszerekben nagyok a feszültségek is. Gyakoriak a konfliktusok, melyek
általában megoldódnak, még mielőtt válság lenne belőlük.
A nem legitim rendszerekben kisebbek a feszültségek és ritkán válnak
konfliktussá. Amikor azonban mégis jelentkeznek a konfliktusok, akkor máris
válság van. A legitim rendszerek rugalmasságát az is növeli, hogy a
vezetési válság nem föltétlenül válik rendszerválsággá. Mert rendszer és
tudomány nem azonos. A kormány bukása nemcsak hogy nem jelenti a rendszer
összeomlását, de még a stabilitását sem érinti. A nem legitim
konszolidációs rendszereket a kormányzati stabilitás, a legitim
rendszereket a rendszerstabilitás jellemzi.
Teljes összhangban a Szabó Miklós által kifejtettekkel, hadd tegyem még
hozzá, hogy a parlamenti demokráciáknak nincsen szükségük propagandára.
Legitim rendszer nem nyugtalankodik, ha bírálat éri, és az sem zavarja, ha
a bírálat túlzott vagy igazságtalan.
Az inlegitim hatalom sohasem nyugodt, és halálos veszélyt lát még a
mérsékelt bírálatban is.
A felsorolt kritériumoknak a polgári korszakban két legitimációs fázis
felelt meg: a nemzeti legitimáció és a demokratikus legitimáció.
Demokratikus legitimáció jutott érvényre az angolszász országokban:
Hollandiában, Belgiumban és Svájcban, de ezekben az országokban is jelen
van és együttműködik a demokratikus legitimációval a nemzeti legitimáció.
Franciaországban hosszú időn át csak a nemzeti legitimáció volt érvényben.
A forradalom is lehet legitimációs bázis - írja a továbbiakban Szabó
Miklós. A mondat igaz, de csak akkor, ha azt a kiegészítést fűzzük hozzá,
hogy kivételesen kedvező körülmények között. Ilyen körülmények között vált
máig érvényes legitimációs bázissá a XVIII. századvégi amerikai forradalom
a függetlenségi nyilatkozattal és az Egyesült Államok alkotmányával.
Meggyőződésem, hogy az 1956-os forradalom is legitimációs bázist teremtett
egy később létrehozandó legitimitáshoz. El lehet azonban azon gondolkodni,
hogy a forradalomhoz mindkét esetben nemzeti szabadságharc párosult, vagyis
egyszerre jutott érvényre a demokratikus és a nemzeti legitimitás.
A francia forradalom nem tudott legitimitást teremteni, hanem
polgárháborúba és totális terrorba torkollott. És általában erre a sorsra
jutottak az 1789-et követő két évszázad forradalmai is.
Akárhogyan is, az 1947-ben Magyarországon bevezetett rendszernek nem volt
forradalmi legitimációja, és - magától értetődően - nem volt demokratikus
vagy nemzeti legitimitása sem. Ez a rendszer csak azok számára volt legitim
- írja Szabó -, akik haladéktalanul azonosultak vele. Legitimációról nem
lehetett szó, hanem csupán rendszert igazoló sugallatokról. A
leglehetetlenebb feladatnak az elnyomás igazolása bizonyult. Idézem Szabót:
A rendszer mindenek előtt proletárdiktatúraként jelent meg, olyan
eszmékért, amely jobban elnyomja ellenségeit, mint a polgári rendszerek.
A rendszernek elsősorban ezt a sajátosságát kellett volna elfogadtatnia a
tartózkodó tömegekkel. Ehhez azonban forradalmi eredet lett volna
szükséges. Konszolidált viszonyok, a szocializmusba való békés átmenet nem
indokolta a polgárháborúban szokásos módszereket. Idézet vége.
Az új rend a munkásosztály uralmának hirdette magát. A valóságban ez a
munkásokból lett vezető uralmát jelentette a társadalom és a munkások
fölött. Szabó elemzi az uralkodói fegyver árulkodó nyelvhasználatát.
Idézem: Az új vezetőket kiemelték, az értelmiségivé válás lehetősége a
munkásság fölemelkedésének útja volt. Nem a munkásosztály fölemelkedéséről
volt tehát szó, hanem az ellenkezőjéről, a munkásosztályból való
fölemelkedésről. Idézet vége.
Rendszerigazoló érv volt az iparosítás is. A magyar társadalom
modernizációt akart, de nem fejlett ipart, hanem fejlett mezőgazdaságot. A
nehézipar fejlesztése idegen gondolat volt. Az iparosítás szovjet
mintájának követése sem volt népszerű. A traktor és a gyár nem válhatott a
modernség és a civilizáció szimbólumává. Traktor és gyár azelőtt is volt
Magyarországon. A fejlettséget az emberek szemével a személyautó, a
televízió, a nejlonharisnya jelentette. Ehelyett statisztikát,
munkaversenyt, beszolgáltatást, békekölcsön-jegyzést kaptak. A rendszer
önreklámozásában pedig végképpen megnyilvánul a legitimáció hiánya.
Elhangzott a Párizsi magyar figyelő műsora. Kemény István heti rovatát
hallották. +++
1989. január 1., vasárnap
|
Vissza »
|
|
|
|
|
|